Gyerek koromban, mikor még iskolába jártam, a VI. kerület egy kissé romos negyedében laktunk, a Szív utca végén, egy öreg, roskadozó gangos bérház harmadik emeletén. A dohos lépcsőházban, a lépcsőn lefelé ugrándozva mindig szemléltem, ahogy a pókhálós falakon, az időnek azok a bizonyos vasfogai varázslatosabbnál varázslatosabb mintákat harapdáltak ki a barna falfestékből, melyek valószínű a ház építése óta nem találkoztak ecsettel, vagy festő hengerrel.
Iskolába menet mindig az Andrássy úton keresztül bandukoltam, át a Kodály köröndön, ahol meg-megálltam néha, végig nézve a hosszú sugárutat szegélyező fák mentén, mindig ugyanazzal a kósza gondolat foszlánnyal a fejemben – majd egyszer, ott valahol az út végén, ahol a sok-sok autó keresztezi egymást, valahol ott lesz egy gyönyörű irodám, amit majd büszkén mutatok a szüleimnek, a családomnak, a barátaimnak.
Akkoriban még állatorvos szerettem volna lenni elvileg és a két gondolatot nemigen tudta összhangba hozni az agyam. Vajon miért csodálkozunk, hogy végül nem vettek fel az Állatorvosi Egyetemre?! Ellenben évek múltán, úgy alakult a sorsom, hogy grafikusként, a reklámszakma irányába vezetett az élet, majd egy szép napon, minden bátorságomat összeszedvén, két barátommal összeállva, 2001-ben megalapítottuk a saját reklámügynökségünket, az Insomniát. Az első irodánk a Mérleg utcában volt, egy aprócska tároló helyiség, az Andrássy út vége mögött… Majd onnan átköltöztünk az Október 6. -a utcába, szintén az Andrássy út végében lévő, harmadik emeleti irodánkba. Egyre többen és többen lettünk, majd később még nagyobb irodába költöztünk, kicsit arrébb, a Parlamenttel szembe, a Kossuth térre. Ezt láttam anno és ezt kaptam…
Majd nyolc év elteltével, mikor az utunk három felé szakadt és eladtam a tulajdonrészemet az ügynökségben, nem tudtam még mivel fogok foglalkozni, csak szigeteket láttam, sok-sok utazást, pálmafákat, szabadságot. Nem telt bele egy év, és Thaiföldön éltem, egy aprócska szigeten és leraktuk az iLandGuide alapjait. Majd az élet úgy hozta, hogy útra keltem és ennek a vállalkozásnak köszönhetően bejártam megannyi gyönyörű pontját a világnak. Éltem egy picit Miami-ban, kicsit tovább Dominikán, töltöttem egy időt Barbadoson, Antiguán, majd éltem egy keveset Balin és a Zöld foki szigeteken. Én lettem a “világutazó”. Ezt láttam és ezt kaptam, megint.
Majd vágytam kicsit arra, hogy tanuljak, hogy újra néha zakóban és nyakkendőben járjak, hogy nálam sokkal okosabb emberekkel találkozzak és hazahozott a lábam. Másfél éve lassan, hogy itthon vagyok. Sok-sok fejlődés és tanulás van mögöttem. Az iLandGuide üzleti modellje azóta sokszor újjá született, kibővült. Most már nem kell annyit utaznom, sokkal inkább az itteni csapattal kell foglalkoznom… Viszont most, életemben először, egy új érzéssel találkoztam…
Nem kéne vajon megállapodni? Nem kéne vajon leállni, letelepedni? Nem kéne családon és gyerekeken gondolkozni? Az elmúlt hónapokban egyre több előadásra hívnak, egyre több beszédet tartok az utazásaimról, a gondolkodásmódomról, a tudatos teremtésről, vagy ha úgy jobban tetszik, az álmok és célok tudatos megfogalmazásáról és eléréséről. Egyre több emberrel találkozom, akiket a sztorikkal motiválok, a lelkesedésemmel hasonló lelkesedésre sarkallok….
De ugyanakkor mélyen legbelül, ott motoszkál bennem újra, hogy eleget láttam-e vajon már? Eleget utaztam már? Vágyom újra a tengerre, a szabadságra, a sok-sok utazásra, emberekkel és kultúrákkal történő ismerkedésre… De vajon nem kezdek-e már öregedni kicsit mindehhez? Vajon hogy fér meg egymás mellett utazás, élmények, szabadság, megismerés és család, gyermek és biztos gyökerek. Vajon mikor van itt az ideje mindennek? Vajon Tim Ferris, a Négy órás munkahét zseniális szerzője, aki életét a folyamatos utazásnak és kalandoknak szentelte, elgondolkozott-e már valaha azon, hogy nem kellene-e megállapodni? A közelgő 15 éves osztálytalálkozón már külön délelőtti programot szerveznek a gyerekes családok részére…
Az élet egy tanulás. Minden, ami ma vagyok, annak a következménye, aki az elmúlt években, évtizedekben voltam. Minden, amit ma tudok, azoknak a boldog és szomorú pillanatoknak az egyvelege, amik a hátam mögött hagyva hol vidám, hol könnyfakasztó emlékek formájában hömpölyögnek utánam. Minden, amit ma teszek, annak következménye, hogy pár hónapja még azon gondolkoztam feladom. De nem tettem. És ezért vagyok ma ott, ahol vagyok.
És vajon mire vágyom most igazán? Most először nem tudom. Most először nem látom tisztán a képet. Így harmincháromhoz közeledve fel-alá cikáznak bennem a képek repülőterekről, óceánokról, utazásokról, szigetekről, pálmafákról, jegy gyűrűről, kisbabákról, világsikerről, itt maradásról, távozásról és még sorolhatnám mennyi mindenről, amit főként a korom, a társadalmunk, a barátok és a család és ahhoz közel állók elképzelései, elvárásai, vagy épp csupán vágyai indukálnak, persze érthető módon. “Hisz benne vagy már a korban, fiacskám…” De vajon kinek élünk? Mit kell teljesítenünk és hova kell eljutnunk? Számok, évek, korok, csupán mi aggasztunk címkét mindenre. Kinek akarunk megfelelni? Egyáltalán miért csináljuk mindazt, amit teszünk? Miért kelünk fel reggel és hajtjuk a malmot, még akkor is, ha egy elég csinos kis malomban őrlünk, amit magunknak teremtettünk?
És mi lesz majd ha elérem? Mi lesz majd, ha ott leszek? Akkor az sem lesz elég? Nem. Nem gondolom, hogy ezt a kérdést így kéne feltennünk. Nem gondolom, hogy ezt a dilemmát így kéne megfogalmaznunk. Olyan nincs, hogy nem elég. Hisz minden változik… A kérdés már önmagában hibás. Az “elég” kifejezés egy adott pillanatra vonatkozhat csupán. Hisz, ha minden folyamatosan változik, akkor nincs olyan, hogy “elég”, vagy olyan, hogy “ennyi”, vagy “annyi”. Egyre több lesz, egyre kevesebb lesz, vagy egyre másabb lesz. Szóval nem kell azon agyalnunk, hogy mikor lesz elég… Vagy, hogy ha ezt, vagy azt elérem boldog leszek-e. Nem. Nyilván nem attól leszel boldog, hogy “elég”, vagy, hogy “meg van”. A folyamattól, az oda vezető úttól. Illetve attól, hogy utána majd más álmot, más kihívást támasztok magad elé…
Este egy pohár bor mellett megnyugtattam magam.
[quote]Úgy döntöttem, hogy az élet annyi, amennyit beletöltesz. Nincsenek elvárások. Senki nem Te vagy, ezért nem azt látja, amit Te látsz, nem azt érzi, amit Te érzel és nem úgy látja a világot, ahogyan Te látod. Magad vagy és az számít, hogy Te mitől vagy boldog.[/quote]
Sinatra híres száma jutott eszembe, mikor arról énekel, hogy mennyi minden van mögötte, mi mindenen ment keresztül az élete során, mennyi mindent kapott pro és kontra. Könnyek óceánja, hol boldogságtól, hol szomorúságtól, de végül hol van most? Mit lát, ha visszanéz? Egyedül mész végig az úton – mondja. Noha vannak melletted mindig – barátok, szerelmek, családtagok, de az út végén mi vár? Azért csupán Te vagy felelős. Egyedül Te magad.
Ma este azt mondtam magamnak: tudd, hogy mire vágysz. Tudd, hogy mit szeretnél. De vannak idők, mikor a kép nem jön magától, mikor az álom egy homályos délibáb csupán. Olyankor arra gondolj: az élet úgy van jól, ahogy van.
[quote]Olyan dolog nem történik, aminek nem kell megtörténnie és ami valóra kell váljon, azt úgysem kerülheted el.[/quote]
Úgy döntöttem vár valami csodálatos dolog, valami ami mindennél hatalmasabb! És ezt kívánom most Neked is. Hagyd az elvárásokat. Járd a magad útját, csináld, ahogy Te szeretnél, ugorj el a szakadékba, vágj bele és ne felejtsd el soha: kellenek a sztorik az öreg korodra!